A modern társadalmakban a lelki problémák és megbetegedések számaránya, köztük az öngyilkosságé is nő. Magyarország ebben előkelő helyet foglal el még ma is a világ-ranglistán.

Az öngyilkosságok számának növekedése miatt világszerte alakultak szervezetek a megelőzésre, hogy segítsék azokat, akik úgy érzik, önerejükből képtelenek kilábalni nehézségeikből: válsághelyzetbe jutottak. Ilyen prevenciós, megelőző szervezetek a lelki elsősegély telefonszolgálatok, amelyek önként vállalt feladata az öngyilkosság-megelőzés, krízis-intervenció és a mentálhigiénés prevenció.

A szolgálatok alapelvei:

A telefonos munka személyiségi alkalmasságon és önkéntességen alapul. A munkatársak célja, hogy a kritikus helyzeteket megelőzzék, a bajba jutott embert hozzásegítsék problémái megoldásához.

Magyarországon az első telefonszolgálat 197o-ben alakult. Egy emberrel, egy telefonnal kezdődött, ma több mint 8oo önkéntessel 36 működik, minden nagyobb városban elérhető, és hívása ingyenes.

A telefonszolgálatok hármas feladata:

A mentálhigiénés prevenció, a lelki egészség védelme. A pszicho-szociális problémák kínzó terhet jelentenek a mindennapokban, - konfliktusok, életvezetési nehézségek forrásai. Hogy e problémák ne váljanak krízissé, a segítő szervezetek - tanácsadás, informálás, kezelőhelyhez irányítás és kísérés formájában - támogatást nyújtanak .

A krízis-intervenció. Ha a személy szembenézve az őt veszélyeztető körülményekkel, azokat sem kikerülni, sem megoldani nem tudja, krízisbe kerül. A személyiséget veszélyeztető krízis megoldásához külső segítségre van szüksége az embernek, s ez a segítség a krízis-intervenció.

Sajátos előnnyé válhat az, hogy a krízisben hétköznapi kommunikációs szabályokat már betartani képtelen ember, miközben kommunikációs "adás-erőssége" lecsökken, a hanggal, a vokális csatornán még képes közölni magát.

A harmadik feladat az öngyilkosság-megelőzés, amely - az élet értelmére keresett válasz megtalálásához nyújtott - emberi segítség. Az öngyilkossági veszélyeztetettség csökkentése, a végzetes "megoldások" értelmes cselekvésbe fordítása, a krízishelyzet problémahelyzetté alakítása a kliens és a segítő közös felelőssége.

Amire legjobban vágyunk: hogy kitörüljük a szenvedést az életünkből, úgy, hogy futunk előle, vagy valamiféle csodaszert, gyors "orvosságot" leljünk ellene. Hiszen a legmélyebb szenvedés óráiban éljük át, hogy nem tenni, egyszerűen csak lenni kell, a lehető legjobb önmagunkként!

Megrendítő és fájdalmas tudásunk, hogy az emberek gyógyítanak és az emberek rombolnak. Mi emberek hatunk egymásra, mint ahogyan a nap és a fagy hat a zöld mezőre. A létre hívunk vagy a létből kitaszítunk: élni és növekedni, vagy megfogyatkozni. Lehetőségünk van arra, hogy adjunk és fogadjunk hatalmas meghívásokat:

az életre - amit ünnepelni kell, teljességben élni, növekedni;
a halálra - ha az élet céltalan, reménytelen valami, amit feladna az ember.

Félreértés, amit a depresszió mechanizmusáról véltünk. Nem a szeretet elvesztése az a fájdalmas veszteség, amely a kétségbeeséshez vezet: a legmélyebb, legintenzívebb emberi szenvedés a jövőbe vetett bizalom elvesztése, a remény elvesztése. "A remény valódi kezdetei ott tűnnek fel, ahol az elkeseredés és kétségbeesés kísért." (Gabriel Marcel: Homo Viator)

A remény voltaképpen az ember bensőjében van. Egy belső érzés arról, hogy van segítség kívül. A segítségre-nyílás minden személy állandó, maradandó szükséglete. A segítség, amely "kívülről jön", sokszor valósul meg olyan mások által, mint Te, vagy én.

Az a segítség, ha támogatunk valakit, hogy rátaláljon saját belső forrásaira:

Talán még a közérzetünk is rosszabb, ha "lejjebb adunk elvárásainkból". Akkor élünk igazán, amikor őszinték vagyunk magunkhoz, hitelesek az érzéseinkben, fogékonyak saját meggyőződésünkben; amikor szeretünk, részt veszünk mások életében, elkötelezzük magunkat és gondoskodunk másokról. Akkor élünk, amikor építünk, alkotunk, remélünk, együtt szenvedünk, és együtt örülünk másokkal.

Ha a körülöttünk élő emberek s a mi magunk problémáit meg kell hogy fogalmazzuk, szerepelni fog kifejezéseink között

A modern ember panaszának magva, vagyis amiben hiánya van: letisztult eszmei-erkölcsi világkép, s kielégítő kapcsolatrendszer.

Ezekből következően nő az intimitás-szükséglete, bensőségesség-igénye, de növekszik ennek meghiúsulása is. A hovatartozás-, melegség-, őszinteség-igény kielégítetlen, az emberi kapcsolatok lazulnak; általánossá vált a kapcsolat-szegénység és a tartalmas célok hiánya, ami fokozta a magányérzést, és - a megnövekedett szabadidő-hányados ellenére - a tevékenységek üresebbekké váltak. Az elmélyülés - s a vele együttjáró magány-szükséglet - csökken, s így az ön- és közalakító motívációs bázis is jóval szegényesebb.

Ezen a képen igen keveset változtatott még az a tény, hogy a rendszerváltozás következtében perspektívák nyíltak az egyéni életutakban. A legnagyobb gond az, hogy a népesség nagy tömegei nem rendelkeznek élet-stratégiákkal arra, hogy a saját sorsuk irányítását a kezükbe vegyék, s ezért mintegy visszahívják a függéshelyzeteket, azt remélve, hogy evvel megszűnnek, vagy legalábbis elodázódnak szükségleti hiányaik is. Az, hogy 1989 óta az öngyilkosságok számaránya mintegy 3o (harminc!) százalékkal csökkent, a változás megindulásáról tanúskodik. De egy olyan atomizált, szétroncsolt közegben, - ahol a külső kontroll, a nyomás megszűnte miatt még csak nőtt és nőni fog a szabályozatlan agresszió, az erőszak s a normátlanság minden más kísérőjelensége, - igen nehéz a kilábalás.

Igen, az ember, aki valamiképpen eltévesztette az útját. Eltévedt. Az ember, aki valamiképpen belegabalyodott, összezavarodott. Nem lát tisztán. Az ember, aki valamiképpen konfliktusba jutott. Összeütközött: önmagával, vagy mással, vagy a világgal, a társadalommal. Az a bizonyos problematikus ember.

És ami szembetűnő: a modern ember fenyegetettsége, illetőleg fenyegető volta. Ez részben összefügg a kivetettséggel és az elmagányosodással. De más a fenyegetettség. Szorong és fél: fél a támadástól, fél a mellőzéstől, fél a kisemmizettségtől, fél attól, hogy a harcban alulmarad; fél attól, hogy nem képes megállni a helyét; fél a legkülönfélébb támadásoktól; fenyegetve érzi magát. És ugyanakkor ő is fenyegető lett. Ebben az állapotában felvette az ellenségnek a magatartását: támadnak engem, akkor én is támadok. Veszély fenyeget, akkor én is fenyegetek. Így jött létre valamiféle hétköznapi gyakorlati hősiesség, amelynek a következménye a harc és az agresszió. Harc aktív módon, tehát az ő harca, az ember harca, - és harc, a környezet harca, a környezeté, amely őellene harcol.

Várj!

Ha szétrúgom majd ezt a négy falat
és kifolyok közülük, mint a
palackból a szellem,

s mint a kárhozatra érett agyvelő,

ne rúgj utolsót rajtam még, Uram!

Te várj ...

A szennyesét bevégzem én helyetted,
bevégzem én!
Véremből foltja sem marad kezednek,
lecsorgatom
a világ köldökén
az ősanyagba vissza: Ne Legyen!
Ne emlékezzék semmi, hogy én jártam itt
(, s felejtsd el, kérlek, hogyha rólam
álmodtál volna valamit).

Életünk valóságos folyamata és drámája nem légüres térben, hanem a bennünket körülvevő események folyamatában történik. Körülményeink adottságok, amelyek egy része irányítható, vagyis lehetőséget kínál az alakításra, változtatásra. Az egészséges életút nem a véletlen események halmaza, hanem cél felé irányuló haladás. Így van ez akkor is, ha itt-ott előfordulnak benne megtorpanások, rögzülések, vagy akár visszalépések is.

Emberlétünkből mindig hiányzik valami, és ez - jótékony, vagy időnként kellemetlen feszültséggel telve - teljesedésre késztet. .Befejezetlenségünkben nem tudunk teljesen megnyugodni.

A lelki megtapasztalás arról értesít, hogy a jelennek is van tartama és tartalma. Létezik tartós jelen, amely tudatunk szűkebb vagy tágabb horizontján belül tartja és termeli számunkra a megragadható és átélhető valóságokat és lehetőségeket. - Az egész életút alakításának lehetősége és feladata a jelenünkben van adva. Amit vállalni és életté váltani kell, az nemcsak szerep, de önalakítás, vagyis a személyiség valóságának "megszerkesztése", fejlesztése, érlelése, és az életmű létrehozatala, alkotások és alakítások sorozata.

Bomlik a perc

ezer új tüzű álom
robban az űrbe vakon szanaszét,
magtalanul, a nyomát se találom:
húsz kerek évem a múltba vetélt.
Húsz kerek évem a kútba ugorva
szétfolyik és beleolvad a sár
lágy tömegébe, a bamba iszapba,
s föl se kívánkozik állnia már.
Lárva mosoly, suta csönd hül a számon,
vérem elunta zenés ütemét,
fátyolon át, merevedve vigyázom:
Bomlik a perc, ezer újtüzű álom
robban az űrbe vakon szanaszét,
magtalanul. A nyomát se találom.

A találkozás életünk leg-lényege. Mi magunk vagyunk kézzelfogható bizonyítékai szüleink bensőséges találkozásának, nevelőink tanítottak türelmesen a nyelv csodáira és a rendezett gondolkodásra. Találkozások hosszú sora alakította viselkedésünket, erkölcseinket és normáinkat, értékeinket és választásainkat. Rokonszenv és ellenszenv, szeretet, gyűlölet, hűség és hűtlenség a másokkal való végtelen számú találkozás hálójában tűnik fel, rostálódik meg, vettetik el vagy tartatik meg. Az élet iskolája nem korlátozódik csak önmagunkra.

Nem arra eszmélünk, hogy befelé haladunk önmagunk mélységei felé, hanem hogy mások felénk irányuló jelzéseire megnyitjuk önmagunkat. A felnőtt személyiség, a választásra és döntésre képes emberi lény nem az, akinek nincs többé szüksége másokra, hanem az, aki másokra figyelni képes és megajándékoz másokat találkozásainak felhalmozott tapasztalataival

"Nem vagyok megszelidítve - mondta a róka.

Nézzük, mi történik ellenkező esetben: Mindannyiunk számára ismerősek azok a helyzetek és emberek, akik elutasítják a valódi találkozást. Kafka a Kastélyban leírta Josef K tragédiáját, aki a bürokrácia személytelenségével, a kommunikációt visszautasító emberekkel való találkozás elembertelenítő hatásával került szembe.

De gondoljunk a pozitív oldalra is: annak a csodájára, amikor valaki beismeri valamely vétkét, és nem remélt bocsánatot nyer. Olvassuk el azok történetét, akik a koncentrációs táborokban nem saját megmenekülésükkel törődtek, hanem a társaikéval, és gondoljanak a legcsodálatosabbra, a másik ember iránti szeretetből való odaadásra, készen a meghallgatásra és az őszinte beszédre.

A találkozás elutasítása: halál,
késznek lenni a találkozásra: élet.

És még valami: az a fajta találkozás, ahol a partnerek erejükre, egyenlőségükre támaszkodnak, vagy nemes versenyben állnak egymással, lenyűgöző élmény, csodálatos beszélgetéseket eredményez, jót tesz fizikai és lelki "izmainknak", és nagy megelégedettséggel jár. Mindnyájan átéltünk már viszont olyan találkozást is, amelyben bizonytalannak éreztük magunkat, képtelennek a segítség-adásra és a kellő reagálásra, s amelyet beszélgetőtársunk mégis olyannak élt meg, hogy az számára segítség, jótékony és hasznos élmény volt. Erősek szeretnénk lenni, de akkor vagyunk erősebbek, ha merünk gyengék lenni. Az emberek közötti találkozás gazdagabbá lesz azáltal, ha a sebezhetőség nemcsak jelen van, de be is ismerik.

Mindannyian európaiak vagyunk és annak az eszmének a jegyében neveltek minket, hogy az ember akkor éri el koronáját, ha kezében tartja az életét, uralkodik a természeten, irányítja a történelmet. Ezért szilárd normákat tartunk szem előtt, hiszünk a kétségbevonhatatlan igazságban, azt tanultuk, hogy a szeszélyes természet leigázható, hogy a rend legyőzi a káoszt, és a tudomány sebezhetetlenné tesz. A kételkedést ezért hűtlenségnek, az esendőségét fogyatékosságnak tekintjük.

A tapasztalat nagyon különbözik ettől: az erő, hatalom, önuralom hangsúlyozása túlságosan gyakran szül magányosságot, vagy nyirbálja meg kommunikációs képességünket. Alábecsüljük a kételkedés alkotó erejét, amely pedig különös módon a haladás mozgatórugója, a gondolkodás megújítója. Ahhoz, hogy felismerjük saját és mások gyöngeségeit, szükségünk van mások jelenlétére, és ezért csodálkozunk, amikor felfedezzük, hogy a gyengékre és elesettekre irányuló figyelem ugyanakkor saját erős és gyenge oldalaink fontos vonatkozásait tárja fel.

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
És te tanácsot adsz, nem teljesíted a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg az érzéseim,
És te elmagyarázod, hogy miért rossz,
Hogy úgy érzek, ahogy érzek, akkor rámtiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
És te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
Hogy a problémám megoldódjon,
Bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass meg.
Nem kértem hogy tanácsolj, sem hogy tegyél
Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem,
Amit nekem kellene megtennem,
Csak megerősíted a gyöngeségemet és a félelmemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek,
- Még ha ez az érzés számodra érthetetlen is -
Lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
És értelmet adjak az értelmetlennek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
Tanácsra nincs szükség.
Talán ezért használ sok embernek az imádság.
Mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást.
Csak figyel és hallgat. A többit ránk bízza.
Tehát te is, kérlek, figyelj rám, és hallgass meg.
És ha szólni akarsz, várj egy picit.
Akkor majd én is tudok rád figyelni. (Agnes Begin)

Szükségünk van a másokkal való találkozásokra ahhoz, hogy saját énünkkel találkozhassunk.

Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

(József Attila, 1924)

Tükör nélkül nem tudhatjuk, milyenek vagyunk, és a mások szeme kell ahhoz, hogy megláthassuk önmagunkat. Ehhez persze belátás szükséges, és egy bizonyos távolság. Egy találkozásnak, legyen az bármilyen bensőséges, intenzív és egyenlőségen alapuló, az is feltétele, hogy a partnerek ne olvadjanak egymásba.

Olvasok egy könyvet, és magamra ismerek, vagy éppen másokra a könyv alakjaiban. Ugyanakkor köztem és az általam olvasottak között távolság van. Tudom, hogy nem vagyunk azonosak. Ugyanez történik, amikor másokkal találkozom. Elfogadom őket, de van bizonyos távolság közöttünk. És ahhoz, hogy egymásnak segíteni tudjunk, ez a távolság épp oly fontos, mint az elfogadás.

Minden egyes találkozáskor nem csak én találkozom, hanem velem is találkoznak. Nem arról van szó, hogy az egyik embernek segítségre van szüksége, a másik pedig megadja azt. Aki kéri a segítséget, annak nyilvánvalóan szüksége van rá, de aki a segítséget adja, annak is segítségre van szüksége, hogy megtalálja a kellő szavakat, a jó "tanácsot", hogy valódi és hiteles legyen a reagálása. A valóság sokkal kölcsönösebb, mint hinnénk.

A labda

Te Gömbölyű, mely két kéz melegét
tovább adod, röpülve, untalan,
mint a sajátod; az suhant beléd,
mi illanó s a tárgyba súlytalan,
még nem dolog, de már elég dolog,
hogy innen, a formákba öltözött
földből a testbe át nem párolog:
te röpülés és leesés között
még tétovázó, ami, hogyha száll,
mint hogyha vinné ernyedetlenül,
föl, a dobást - s ha hullik és ha áll,
a játszóknak helyet mutat felül
s egyszerre ő lesz a csoport urává,
mely átalakul új táncfigurává,
majd várva, vágyva olthatatlanul,
a röpte hirtelen elül
s magas kezek mély csészéjébe hull.

(Rainer Maria Rilke)

Csupán az kell, hogy felismerjük, milyen mélységesen szükségünk van a kölcsönösségre, mert esendők vagyunk. Szükséges továbbá annak belátása, hogy szükségünk van egymásra, hogy rátaláljunk embertársunkra és önmagunkra.

Az igazi találkozás ember és ember között, amikor egy zaklatott telefonáló találkozik egy zaklatott hallgatóval, közelebb visz az élet titkához, mint két olyan ember fegyelmezett társalgása, akik látszólag rendelkeznek a saját sorsuk feletti uralommal. Ezért nyúlnak az emberek a telefon után, ezért ad megelégedettséget, ha meghallgatjuk őket és - ahogy lehet - segítünk. Az ilyen tétova beszélgetések mögött rejtőzik a mindennél fontosabb felismerés, az, hogy szükségünk van egymás gyengeségére, hogy felfedezzük egymás erejét.

"Annyira félek, ha tudná, mennyire be vagyok gyulladva!
Hallom a hangján.
Kérem, segítsen, de …
De?
… ne jöjjön túl közel!
Ön dönti el, mennyire mehetek közel.
Hogyan tud tényleg segíteni?
Én is ezt kérdezem, amikor megcsörren a telefon.
Megijeszti a félelmem?
De még mennyire! De ez nem azt jelenti, hogy nem akarom megosztani a félelmét.
Meg tudja osztani?
Talán, ahogy kifejezi magát, ahogyan a dolgokról beszél …
Én …
Igen …
… úgy érzem, egy nagy semmi vagyok, minek élek egyáltalán?
Úgy érzi, fölösleges, azért fél annyira.
Igen.
Vagy talán túl közel mentem?
Kérem, jöjjön egy kicsit közelebb, és hallgasson meg még egy kis ideig. Eljönne velem még egy darabon.

A hangja olyan bánatos
mindig keserű
otthon a fia
zsarnoki zaklatott
viselte egyre
de egy éjjel
tűz ütött ki
és a ház
az a hang
kiégett

Kétségbeesésedben hívsz engem. Súlyos kifejezés. Talán túlságosan is az, ha jobban megnézzük, milyen gondok nyomasztanak, mi veszi el az álmod. De néha semmilyen más szó nem írhatja le a fájdalmat és szomorúságot, amely fojtogat. Amikor hívsz, nem irántam érdeklődsz. Szeretnél valakit, aki figyel rád, aki megerősít.

Ha telefonálsz, a rendelkezésedre állok. Nagy szó ez is, de pótolni senkit nem tudok: sem a hiányzó barátot, sem a távollévő szerelmest. Nem fordíthatom jóra az életed, nem tehetlek boldoggá. Rendelkezésedre állok, igen, de üres kezekkel.

Számít ez neked valamit?

Ha felhívsz, megpróbálok részt vállalni abból, amin keresztül kell menned.

Mit akarsz?

Nem jó kérdés, hiszen most nem látsz tisztán. Kicsúszott a talaj a lábad alól. S ha felhívsz, én mégis megkérdezem, mit szándékozol kezdeni az életeddel? A választás a Tiéd. Illúziókkal, vagy anélkül. Ami történt, megtörtént. És most merre? Hallanod kell, hogy szenvedésed, szégyened, haragod, vágyaid nem hagynak hidegen. És mégis meg fogom kérdezni: "Mit akarsz most tenni? Mi a szándékod? Hogyan tovább?" Mert kis idő múlva, holnap, magad is keresni kezded majd a választ.

Párbeszéd, sok kérdéssel, párbeszéd két emberi lény között:

Nagyon félek, aludni sem bírok! Élni szeretnék, vagy meghalni? Te mit tennél?

Legbelsőbb érzéseidet megoszthatod velünk, anélkül, hogy kritikától, ítélettől kellene tartanod. Nem fogunk elítélni, megütközni, vagy meglepődni problémáidon.

Mindannyiunk életében akadnak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy senkivel sem tudjuk megosztani terheinket, pedig éppen akkor lenne a legnagyobb szükségünk rá. A reménytelenségnek és magánynak, elhagyatottságnak ez az érzése bármelyikünket elérheti, bárhol is élünk, bármit is csinálunk. Beszélni a problémáinkról, megosztani valakivel érzéseinket - első lépés a megoldásuk felé, de nem mindig könnyű a megfelelő személyt erre megtalálni.

A lelki elsősegély telefonszolgálat éjjel-nappal várja az Ön hívását, hogy együtt végiggondoljuk azt, ami történt. Nem kérdezzük a nevét, számunka a személye és a sorsa fontosabb. Mi tiszteletben tartjuk a szabadságát, tőlünk nem ítéletet, hanem megértést várhat és teljes titoktartást.

Szolgálatunk azért jött létre, hogy támasza legyen a válságba jutott embereknek. Számukra mindig elérhetőek akarunk lenni, a nappal és az éjszaka bármely órájában. Arra törekszünk, hogy enyhítsük az elhagyatottságot, kétségbeesést és depressziót, azzal, hogy meghallgatjuk és támogatjuk azokat, akik úgy érzik, hogy sehová sem fordulhatnak.

Hívóink ember-méltóságát és szabadságát alapvető értéknek tartjuk, ezért természetes számunkra, hogy ő kezdeményezi és bármely pillanatban meg is szakíthatja ezt a kapcsolatot. Személyének és bizalmának biztonságáért döntöttünk úgy, hogy találkozásunk szinte kizárólag a telefon-kapcsolatra korlátozódik és névtelen. A beleegyezése nélkül nem intézkedünk vele kapcsolatban, kivéve - a szabadságát beszűkítő, megszüntető - közvetlen életveszélyt.

A hívó segítségkérését, s amit nekünk elmondott. titokként kezeljük, kívülre információt csakis a hívó engedélyével adunk. A szolgálat munkatársai a hívóknak nyújtott támogatáshoz segítséget és irányítást kapnak vezetőjüktől. Ő dönt abban, mikor és honnan kell szakértő konzultánst, tanácsadót bevonni a kapcsolatba. Ilyenkor a hívó figyelmébe ajánljuk, fontolja meg a hivatásos segítség igénybevételét, legyen az egészségügyi, szociális, jogi vagy bármilyen természetű.

A pásztor a havason a távolban fekete pontot lát közeledni. Azt gondolja, farkas.

Amint a pont közeledik, látja, hogy ember, és amint a közelébe ér, felismeri, hogy a barátja.



antidepresszáns
A depresszióról | Depresszió gyermekkorban | Depresszió felnőttkorban | Depresszió időskorban | Krízisről | Hogy őrizzem meg lelki egyensúlyomat? | Mit tegyek, ha depressziós vagyok? | Hogyan segítsek másokon? | Krízisben? | Mit ne tegyek? | Lelkielsősegélyszolgálatok | Családorvosok | Pszichológiai gondozók | Civil szervezetek | Gyakori kérdések | E-mail | Főoldalra | Sajtó | Szakembereknek | A DepressziStop programról | Magtud honlapra

 

 

Design és webmaster: Székely András 2008